2016. Húsvéti köszöntő

HÚSVÉT A SZÉKEN

Álltam a széken: a sonkaillatú, üde tavaszban
tíz óra tájt, miközben köröttünk is állt az idő.
Anyám nyakkendőmet kötötte épp csokorba,
az asztalon keményítve fehérlett egy új terítő.
Rajtam vajszínű kabát meg élére vasalt nadrág,
szívemben türelmetlenül várva az ismeretlent,
nem tudva, hogy régen, majd jó kétezer éve,
valahol délen: miért feszítették meg az Istent.

A kicsi házban sem voltunk soha szegények,
szürke hétköznapokon is boldog gazdagok,
lelkemben bontakoztak álmok és remények:
azzá legyek, akiben talán végleg itt ragadok.
Közben cipőmet fűzve szavaltam mind a verset,
miket tanultam, akkor még mások örömére,
nem sejtve, nyelek annyi édeset-keservet,
remélve nem marad bánatom, ötvenhez érve.

Tenyeremben bújtattam izgatottan a kölnit,
szerezzek hozzám hajolóknak vidám délutánt!
Nem tudtam miket fogok az élettől örökölni,
jó utakat vagy zsákutcákba futó holnaputánt?
Apámon kalap és elegáns ballonkabátos mosoly:
olyan, mint a vászonról lelépő Gregory Peck,
(naftalinból jőve, talán máig elkerülné a moly)
jártak az utcákon tömegével, tiszta-arcú emberek.

Apámat tisztelték-szerették (én aranyos voltam),
oly gyorsan elrepült az a varázslatos délután,
azóta mennyi, de mennyi úton végigbarangoltam,
sokszor csak tapogatódzva járt láb a kéz után...
Néha úgy érzem, én is megéltem kétezer évet,
lelkem vállfáján lóg vagy száz kinőtt kabátom,
hiába ment el mellettem két emberöltőnyi élet,
a tükörbe nézve még mindig őt, a sonkaillatú
üde tavaszban toporgó, izgatott kisfiút látom…

Jacsó Pál (Miskolc, 2014. április 12./átírva 2016. március 26.)